Van az a pillanat, amikor már nem a kávé hiányzik reggel, hanem a lelkesedés. Amikor nem a munka mennyisége nyom, hanem az érzés, hogy semmi nem számít igazán. A kiégés nem egyik napról a másikra történik. Lassan lopakodik be: először csak fáradtság, aztán kedvetlenség, végül egy üresség, amit nem lehet kipihenni. És mégis, sokan évekig hordozzák magukban anélkül, hogy felismernék, mi történik velük.
A modern élet diktálta tempó, a folyamatos elérhetőség, a maximalizmus csapdája mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elveszítsük a kapcsolatot önmagunkkal. Elfelejtjük, hogy nem csak dolgozni születtünk. Hogy a teljesítmény mögött egy ember van, aki szeretne örülni, megpihenni, kapcsolódni. A kiüresedés nem gyengeség, hanem egy figyelmeztetés – belülről érkező segélykiáltás, hogy valami már régóta nincs rendben.
A burnout kezelése nem a még több munka, nem a túlélési üzemmód fokozása, hanem az őszinte szembenézés. Az első lépés annak beismerése, hogy változtatni kell. Hogy időt kell adni magunknak – nem pihenésként, hanem alapvető szükségletként. Olyan dolgokat keresni, amik táplálnak, nem kimerítenek. Megtanulni nemet mondani, újra megtalálni a határainkat, és nem rettegni attól, hogy ez mások szemében gyengeségnek tűnik.
